Reggel, amikor felkelek, az első dolgom az, hogy a redőnyöket felhúzom. Reménykedek benne, hogy ahogy a redőny egyre jobban kúszik felfelé, a szemembe úgy egyre jobban sütnek majd a nap sugarai.
Ma reggel is így volt. Az első, amit éreztem, azok a nap
sugarai voltak.
Aztán a konyhába, pontosabban a kávéfőzőhöz veszem az
irányt. Megnyomom a gombot, hogy bekapcsoljon a masina. Közben a kis bödönömben
a kávékapszulák között úgy tekergetem az ujjaimat, mintha lottós számokat
húznék ki. Néha tényleg ehhez hasonlóan érzem a reggeli kávém ízének a
keresgélését. Milyet is igyak?- vaníliását? Vagy simát? Esetleg valamilyen
olaszos ízt? Vagy inkább maradjak a hagyományosnál? -nem tudom. Sose tudom
eldönteni, így általában a véletlenre bízom.
Miután sikerült véletlenre kihúzzam a vaníliás kávét,
előveszem a kedvenc bögrémet. Egy egyszerű pasztelrózsaszínű csinos bögre. Még
az XXL-ből vettük, amikor még lehetett. De rég volt már az... Sajnos.
Lefőtt a kávé. Bele pöttyentek két steviát, de csak kettőt,
nem akarom, hogy túl édes legyen. A hűtő ajtóhoz veszem az irányt, előveszem a
növényi tejemet, és a kávémba löttyintek belőle egy pindurkát. A hideg tej annyira le tudja hűteni a kávét,
hogy úgy döntöttem, megmelegítem a mikróban. Nem akarom, hogy forró legyen, de
azt se, hogy hideg. Tizenöt másodperc, és kész. Most már igazán felébredhetek,
kész a kávém. Méghozzá a kedvencem.
Felveszem a köntösömet, ami annyira puha, minta felhőkben
feküdnek. Bár tudnám, hogy milyen felhőkben feküdni, de valahogy így képzelem
el.
Aztán jönne a reggeli rutinom további része, a wifi
bekapcsolás.
Nono! Nem szabad! Letenni! Azonnal!- valami belső hang
mondogatja ezt nekem reggelenként.
Van, amikor sikerül
rá hallgatnom, van, amikor nem. Ma szerencsére sikerült. De jó! - nincsen
kedvem azzal kelteni magamat, hogy a kinti világ szörnyűségeit olvassam el, a
kedvenc időtöltésem mellet. Nem! Nem engedem!
Úgy döntök, hogy kimegyek a teraszra. Már kezd oda sütni
erősen a nap. Felveszem a téli
papucsomat, kinyitom az ajtót, és egyből megcsap az a tavaszi lágy melegség,
ami a nap sugarai csap le egyenesen az arcomra. Leülök a teraszon a székre,
szeretek itt ücsörögni és a kávémat szürcsölgetni. Átgondolni a napomat,
megtervezem a dolgokat, amiket el szeretnék végezni. Közben nézem a körülöttem
lévő világot. Ahogy mennek az autók, a buszok. Egy-két ember még talán sétál is
a járdán maszkban, lehajtott fejjel. Szörnyű ez a helyzet, és kitudja, hogy
mikor lesz ennek vége. Aztán megpillantom a kedvenc szomszédjaimat. Egy öreg
bácsikát, akinek nem tudom sajnos a nevét, viszonyt annyit tudok, hogy minden
nap legalább háromszor viszi a kicsi tacskóit sétálni. Annyira aranyosak, az
egyik kutyának piros a nyakörve, a másiknak pedig kék. Annyira aprók és cukik,
olyan békésen sétálnak. Meg-meg állnak, ásnak egy picit és tovább mennek.
Lassan elfogy közben a kávém, és ez azt jelenti, hogy a reggeli melankolikus
hangulatnak vége lesz. De olyan jó, hogy süt rám a nap. Olyan jó, hogy jön a
tavasz. Legalább valami nem változott meg ebben a furcsa világban. Legalább
ennek örülni tudunk, legalább ez betudja aranyozni a szürke hétköznapjainkat.
Köszönöm, hogy elolvastad az első kis novellámat!
puszi és ölelés
Megjegyzések
Megjegyzés küldése